Új-Zéland

 Maori nyelven Aotearoa, a hosszú fehér felhők földje

- részletek a hajónaplóból -

2012. 12. 15 Emlékeztek még arra a megjegyzésemre, hogy ha az időjós azt mondja, bonts vitorlát, akkor BONTS VITORLÁT? Hát igen, mi nem tettük meg időben így az út utolsó 24 óráját borzalmas viharban töltöttük, haladva Opua város felé. Egyikőnk se aludt és annyira esett az eső hogy a tőlünk fél mérföldre elhaladó óceánjárót is csak a radaron láttuk. És persze mint ilyenkor szokott, a baj nem jár egyedül, az éjszaka közepén a baloldali motor is leállt, miközben a hullámok és a szél lassan tolt minket egy szikla felé... De aztán elvonult a vihar és a hajnal már Új Zéland északi részén található Bay of Island öbölben ért.

Gyorsan ittunk is egy brandyvel felturbózott kávét az izgalmakra és az első napsugárral besuhantunk Opua kikötőjébe (Bay of Islands Marina), ahol már vártak minket – SlipAway (tettestársak, hogy miért is nem indultunk el időben...) és a Northern Rose legénysége lelkesen üdvözölt. A megérkezés egy új országba mindig izgalmakkal teli. Először ugye a kötelező hivatalos dolgokon kell átesnünk, ami itt nem is volt egyszerű – még a vám és imigrációs ügyintézések simán mentek, az egészségügyi ellenőrzést nem aprózták el... Igaz, Új-Zéland esetében ez igazán fontos, mivel szigetországról van szó ezért bármilyen nem őshonos élőlény óriási pusztulást okozhat a biomasszában, főleg az itt található több millió éves kaori erdők kerülhetnek veszélybe. Az ellenőrök gondosan átvizsgálták az egész hajót, mindent ami fából készült, a dekorációs kagylókat, a cipőink talpát és még a hajó alját is megnézték kamerával. Minden friss zöldséget, gyümölcsöt, tojást összegyűjtöttek egy nagy szemeteszsákban – mivel erre fel voltam készülve így nem sok minden került bele – és még a féltve gondozott snidlingemet is “elkobozták” de örömmel értesültek arról, hogy semmilyen háziállatunk nincs (rájuk 3 hónap karantén vonatkozik illetve egyes esetekben még a hajót sem engedik be). Miután a közel félnapos procedúrán túlestünk, végre elhagyhattuk a hajót és körbenézhettünk a kikötőben.

Nagy meglepetésemre a mosodában egy híres magyar fiú – Méder Áron hirdetésére akadtam.. Áron az a srác aki gyakorlatilag egy kád nagyságú vitorláshajón 3 év alatt körbevitorlázta a Földet (www.meder.hu), erről könyvet is irt Békét és Szelet címmel (amit közép-amerikai vitorlázásunk során olvastam el) és sok helyen járt, ahol mi is és sok embert említ könyvében akiket mi is ismerünk, igy teljesen felvillanyozódtam és megkerestem hajóját a kikötőben.
Nem csalódtam, rendkívül szimpatikus srác, rengeteg sztorival! Sajnos nem volt sok ideje, mivel éppen indulóban volt, de búcsúzóul hozzátette, nem ő az egyetlen magyar a kikötőben. Mivel eddigi utazásaink során nem igen találkoztunk földinkkel így abszolút meglepetésként ért mikor naplemente körül egy páros kopogtatott a hajón – Nelli és Józsi, akik szintén jó pár éve szelték a habokat egytestű vitorlásukon. Gyorsan sort kerítettünk egy tonhal-vacsorára és örömmel mondhatom, egy remek barátság vette kezdetét.

A kikötőben töltött egy hét során volt időnk meglátogatni az ország legjelentősebb kaurifa-rezervátumát is, a Waipoua erdőt. A kaorifák majdnem misztikus jelentőséggel bírnak a helyek szemében, hiszen már nem sok maradt belőlük. Ebben a rezervátumban található Új-Zéland legnagyobb fája, a Tane Mahuta (az Erdők Ura), melynek magassága 51,5m, törzsének kerülete 14m és a legendák szerint több mint 2000 éves.
Az Új-Zélandon töltött négy hónap után már igazán értem miért választotta Peter Jackson ezt az országot a Gyűrűk ura helyszínéül – varázslatos! Ezzel a bejegyzéssel, és egy igazi nagy favorit receptjével veszi kezdetét egy újabb ország, Hobbitföld bemutatása :-)