Great Barrier sziget

 -Utolsó kalandtúránk Új-Zélandon -

Lassan elérkezett az idő hogy – búcsút mondva Új-Zélandnak és a helyi barátoknak - elkezdjünk készülődni a Tasmán-tenger átszelésére. Vitorlás szemmel nézve ez igazi kihívást jelentett, ugyanis a táv nem éppen rövid, de annál inkább viharokkal tűzdelt... Az átkelésre kedves barátunk Zotya (aki mellesleg a dokumentumfilm forgatásáért felel az úszásokon) is csatlakozott. Az indulás időpontjának helyes megválasztása kulcsfontossággal bír, mivel az előzetes időjárás-jelentések kb. 5 napra előre pontosak (úgy-ahogy) így amíg vártunk a megfelelő időjárás-ablak megnyílására, kisebb-nagyobb kirándulásokkal szórakoztattuk magunkat.
A kisebb kirándulás során bérelt autóval ellátogattunk Új-Zéland legészakibb pontjához  (North Cape)– Cape Reinga-hoz, csak hogy meglessük milyen is a tenger – mit mondjak, nem volt valami biztató látvány...
A két-három méteres hullámok zavarodottan csapódtak egymásba, a szél pedig majdnem levitte a fejecskémet a helyéről....
Úgyhogy kárpótlásképpen az ijesztő látványért a legnevezetesebb szörf-stranddal jutalmaztuk magunkat – a lélegzetelállító, toronyszerű oroszlánszikláról felismerhető  fekete homokkal takart Piha strand a Zongoralecke című filmben is szerepelt.

Nagyobb kirándulásképp fogtuk magunkat és elvitorláztunk Aucklandból a 100km-re fekvő Great Barrier-szigetre – az út kb. két órát vett igénybe, de mintha a múltba érkeztünk volna...A 40km hosszú sziget a magányra vágyók menedéke – se aszfalt, se bank, se bankautomata, viszont cserébe végeláthatatlan kauri erdők, ösvények, hévizes források várják az ide látogatókat. Mivel gyorsan rádöbbentünk hogy nem sok látnivaló akad gyalogosan és kocsibérlésre semmi lehetőség nem volt, igy optimistán kibéreltünk három mountain bike-ot és nekivágtunk a hegyi ösvényeknek.
Ahogy Móricka elképzelte.... Az első órában még vidáman kacarásztunk, de
jókedvünk egyre hervadt. A kirándulás nagyobb részén csak tolni tudtuk a bicajokat, annyira meredek volt a hegyoldal... Zotya az egyik lefele vezető ösvényen még defektet is kapott és ugye az izom (és popsi) fájdalom is lassan de biztosan kezdett beütni... Mire kiértünk az erdőből már mindhárman a végünket jártuk és akkor még hátra volt a visszafele vezető út megtétele....

Megpróbáltuk a lehetetlent és elkezdünk visszafele tekerni, de közben kezdett ránk sötétedni, úgyhogy más megoldást kellett találnunk. Szégyen szemre stoppolnunk kellett, és nemsokára személyes varázsomnak köszönhetőleg meg is állt egy ember platós kocsival, majd végigudvarolta az utat, miközben a fiúk a hátsó ülésen halálra röhögték magukat.
A biciklitúra fénypontja minden esetre az erdő közepén a semmiből felbukkanó néni volt aki egy órási hátizsákkal és szatyrokkal megpakolva épp a patakon készült átkelni.. Alig hittem a szememnek és bevallom először gyorsan készítettem róla néhány fotót, mondván ha nem látszik a képeken akkor tuti szellem.... De rajta volt, így szóba elegyedtünk vele, büszkén mesélte hogy már 70 éve,s de mégis hetente többször megteszi a több, mint négy órás erdei utat... Nekem közben meg minden porcikám remegett a biciklizéstől....
A napot a helyi kocsmában zártuk Tryphena városkában és a helyiek hamar a szívükbe fogadtak, még ajándékot is kaptunk – lila karfiolt és a helyi speciális sárga uborkát :-)