Úton Tonga felé

Részletek a hajónaplóból 2011. november 09 - 18.

A Társaság-szigeteken töltött öt hónapos várakozás után egyszer csak eljött a NAGY NAP, és megérkezett az új árbócunk! El sem tudom mondani, mennyire vártuk már, pláne hogy a ciklon-szezon is lassan, de biztosan érkezett, már-már lehetetlenné téve a továbbindulást. Felvetődött a gondolat, hogy még hat hónapig maradnunk kell, és én szinte éreztem, ahogy egyre több ősz hajszálacska bukkan elő hajkoronámból. Még hat hónap itt?!? Kizárt! Ha kell, továbbúszom – hisz eleget néztem Jennifert, ahogy nap mint nap tempózik a kék óceánban... Persze tudom, ez a „menekülési vágy” furcsának hangzik a zimankós Magyarországon, de ez az öt hónap pont elég volt arra hogy a lehetőségekhez képest mindent bejárjunk, megnézzünk víz alól és víz fölöttről, megpróbáljuk elsajátítani a nyelvet, megismerni a kultúrát és helyi barátokat szerezzünk, úgyhogy épp ideje volt, hogy vitorlát bontsunk.
Ahogy felkerült az árbóc, a vitorlázat és a kötélzet, egyből indultunk a próbaútra, ahol a végső símitások, beállítások történnek majd nem húztuk tovább az időt – a helyi „szakik” partra tétele után célba vettük a Csendes-óceán egyetlen szuverén királyságát, Tongát. A távolság Raiateától 1300 tengeri mérföld (durván 2400 km), hátszélben, ami még egy kezdő vitorlás számára is a boldogságot jelenti – azaz nincs csapkodás hullámokkal szemben, nincs „dülöngélés”, a szél hátulról éri a vitorlákat, így a hajó a hullámok hátán szörfözik előre.
Remek alkalom a génua vitorla felhúzására, mely segítségével szinte repeszteni tudunk előre (hogy melyik is ez a vitorla, azt lásd a mellékelt fotón, sárga-kék színekben pompázik) – meg ahogy Móricka elképzeli... Két nap után a „frissen” felrakott árbóc tetején ugyanis a génua-kötél elszakadt, így az egész, kb.  100 négyzetméternyi selyem-vastagságú vitorla befordult a hajó alá – majd megállt a szívünk, hiszen ha rátekeredik a propellerekre, nagy bajban vagyunk... Úgyhogy elő a konyhai nagykésekkel és másodpercek alatt elvágtuk azt a két kötelet, mely oldalról tartotta a génuát a hajóhoz. A színes anyagtömeg elegánsan lebegett a Csendes-óceán közepén, és a kapitány szomorúan felsóhajtott „ott úszik 6000 dollár..” (hát igen, hölgyeim és uraim, nem olcsó dolog ám ez a vitorlázás)! Mint Einstein feje fölött a lámpakörte úgy gyulladt világosság szőke fejemben – hiszen már mentettünk ki különböző dolgokat lásd a tízszemélyes mentőcsónak nem is olyan régen (ami 60 kg volt!) és már ugrottam is, kötéllel a kezemben, hogy sikeresen megmentsem, ezúttal a vitorlázat egy darabját :-)
De ez volt csak a kezdet... Másnap az autopilóta kezdett szórakozni velünk, ami egy ilyen hosszú úton igazan nem vicces – vagy csak nekem nincs humorérzékem... Ha nincs autópilóta, az ugyanis kézzel kormányzást jelent napi 24 órában, ami egy két fős legénység esetében igencsak megerőltető.. Általában hat órás ügyeletekre osztjuk a napot, de ebben az esetben ez lecsökken 2-3 órára, azaz nincs nyugodt alvás, se evés se pisiszünet... és még csak az út elején vagyunk!! Ripsz ropsz előkerültek a szerszámok és két napig tartó agy és fizikai munka segítségével, illetve az autópilóta darabokra szedésével és újra összerakásával sikerült ideiglenesen megoldani a problémát (miközben fogalmunk sem volt,  hogy mi a hiba oka...:) és újra működésbe hozni legjobb barátomat. Sok vén tengeri medve nevet ad az autópilótájának, azóta már én is értem, hogy miért....

 Brilliáns, most hogy újra működik minden, semmi sem állíthat meg minket!!!!  gondoltuk– kivéve a szélcsend... Hat igen, ilyet én még nem pipáltam, mondaná a művelt francia... Egy tőlünk nem messze tomboló vihar következményeképp négy napig tartó totális szélcsendbe „futottunk” – persze van két motorunk is, mi baj lehet? kérdezhetnétek, de nem eszik olyan forrón a kását.. Még két motorral is az átlagsebességünk kevesebb, mint felével döcögtünk előre a perzselő napon. És hát lehet hogy a nemlétező szél csendes, de az árbóc, a bummrúd és az egy szánalmas kis vitorla össze-vissza csapkodása plusz a két motor zúgása minden, csak nem zene a füleknek....
Viszont szórakoztatásunkra Neptun egy fáradt potyautast küldött hozzánk, egy kismadarat, mely valószínűleg kimerült a viharban (bár a vihart a mi helyzetünkből nehéz volt elképzelni...) Három napig tartott velünk kis barátunk és a végére már úgy elszemtelenedett hogy szárnyrándítás nélkül járkált ki-be a hajón (zöldes-fehér bizonyítékokat pottyantva maga után...)
Aztán egyik reggelre eltűnt, ami csak egyet jelenthetett: FÖÖÖÖÖÖLD!!!! És igen!!!
Élményekkel és csodás naplementékkel gazdag 9 teljes nap után megérkeztünk Vavau szigetére ahol régi barátunk, kanadai vitorlástársunk, David már türelmetlenül várt minket a kikötőben. A látvány mindenért kárpótolt – Vavau az egyik legszebb sziget a Földön ahol életemben jártam! De ne siessünk ennyire előre – először is, jöjjön egy finom, abszolúte saját fejlesztésű tonhal recept – ajánlom azok figyelmébe is, akik nem rajonganak annyira a tonhalért – a „végeredmény” egyáltalán nem halízű!